Szomorú Fanni

Nagyapának

Úgy fáj! Szorít itt benn!
Elhagytál, pedig te voltál egyetlen reményem!
Fogtad a kezem, ott voltál mikor szükségem volt rád!
Tudom, hogy most is itt vagy!
Megérintenél, vigasztalnál, de már nem teheted!
Tudom, hogy itt vagy, mégsem látlak.
Hiányzol!
Azt mondják örökké élsz majd bennem, de nem látlak, érinthetlek meg téged!

Úgy fáj! Szorít itt benn!
Nem tudom, nem lehetek benne biztos, hogy hol is vagy pontosan.
Nem tudom, hogy oda ahová most költöztél, jó-e neked ott? Vigyáznak e rád!?

Valaki azt mondta, hogy most haragudhatsz, mert itt hagytál minket, mert még annyi terved volt az életben.
Tudom, hogy szerettél volna még velünk lenni.
Látni, hogy nőnek fel a kicsik.
Még sok mindent szerettél volna.
Többek között utazni, vigyázni a Nagyira, és ránk is.
Tudom, hogy szeretsz minket.
És talán mondhatom azt mindenki nevében, hogy mi is tiszta szívünkből szeretünk téged!
De az akinek a legnagyobb fájdalmat okoztad az a barátod, feleséged, aki mindig melletted állt, a végsőkig kitartott melletted.
Tudod ki ő!
Mindenki tudja!
Tudom, hogy sajnálod, hogy itt hagytad őt egyedül.
De nem tehetsz róla.
Nem te akartad ezt!
A te könyved így volt megírva, hogy ilyen hirtelen veszítsünk el téged.

Hátra hagytál minket, és gondolom most azt mondanád: Ne keseredj el kicsi!
A szívünk most nagyon fáj. Mérhetetlen bánatot hagytál itt nekünk, és ürességet.

Ha szabad, még kérnék valamit.
Folytasd azt amit elkezdtél!
Vigyázz ránk onnan is, ahol most vagy!
Figyelj minket, segíts nekünk, és mi cserébe nem felejtünk!
Felemlegetünk, elmeséljük a kicsiknek, hogy milyen is voltál.
Milyen nagyszerű barát, férj, apa, nagyapa, és dédpapa voltál.
Örökké élsz bennünk!
Örökké szeretni fogunk!
Szeretlek nagyon!