Fágil Berill

Egy újabb fiú, aki sose tudja meg, hogy verseket írok neki

Igen, újra, sokadjára így:
A lány, ki párnát ölelve egyre csak sír.
A testét velejéig rázza a zokogás,
És tudja, innen nincs vissza már.

Megkérdeztük, nemet mondott, ennyi.
Nincs értelme ezen már többet vergődni,
De mégis, öt hónapig szerettelek,
Ne mondd, hogy nem is volt értelme.

Annyi mindenre gondoltam veled,
Megtanultam zongorázni csak neked.
Képzeletben ide meg oda elhoztalak,
De sajnos, a sors mindenkivel mostoha.

Te mást, én meg téged,
Értelme sincs az egésznek.
Még csak nem is sírhatok nyugodtan,
A barátaim tudták, hogy nemet mondasz.

Így hát maradok egyedül én,
A furcsa kis lökedék,
Aki az ágyában magát vigasztalva
Egyre csak keservesen sír.