Álom Andrea

Kalózkirály

A tenger zúdul és őrjöng alattam,
S a nép is azt hiszi, alulmaradtam.
Hogy fegyverrel mentem a végső csatába,
S hogy belevéstek már a vereség falába.
Azt hiszik, küzdöttem s küzdök máig is;
Küzdök, ha kell, a végtelen nyárig is.
Én tényleg küzdöttem; ma már elegem van.
A szívemben több csata lángja ma nem lobban.
Ma pihenek, és talán kirándulni járok,
Életemben először senkire sem várok.
S ha kiszól az ablakon a gazdag, büszke király,
Nem szól vissza katona, csak szabaduló sirály.
Háborgó vizekből török a felszínre,
Aranykapun át lépek a helyszínre.
Kincsektől megfosztva, kardomtól távol
A kikötőbe érek. Ma nincsen ködfátyol.
S a hajóm, az utam, a társam már ott áll.
Mint én, ő is az álmaimban flangál.
Ma szép nap van. Felhő nincs az égen.
Nem látok embert, ki rám bámul setéten.
Nincs több harc, küzdelem a csókért,
Nem adnám felkelő napomat a trónért.
A királylány ott öregszik majd meg, ahol akar.
Engem már reggel óta ez a gond nem zavar.
Szebb feleséget találtam magamnak,
S aligha nevezhetném őt cukorfalatnak,
De gyönyörűbb, mint bármely másik ének,
Mit a várbeli kisasszony énekelt a népnek.
Itt áll előttem Ő, az én örök Asszonyom,
Maga az Óceán. A kastélyt ma passzolom.
Nincs több menyasszony vagy fele királyság,
Harc egy szende lányért, az örök zsiványság,
Csak a végtelen víz, s minden, mi vele jön,
Az örök tavasz, mi tél után beköszön,
A kaland, a vágy, a csábító hullámok,
Az igaz élet. A veszélyes villámok.
És ez lennék én: ringből jövő szökevény.
Izgatott és álmodozó, büszkén járó jövevény.
Felettem vonyít a szél, a sirálysereg,
Rólam meg egy hangos kiáltás lepereg:
"Szabadon szálló, büszke madárrajok!
Szabad hajó, szellő; Kalózkirály vagyok."