Cserkuti Dóra

Mese a mitózisról

Kicsiny kromoszóma kettőződik,
A mitózis így kezdődik.
Búsult a maghártyában egyedül,
S vigad, amint testvére kerül.

Ó, de rögvest elillan az idill,
Molekulánkban támad szörnyű kín!
Társával nem - magával veszekszik,
Ily` ellentét nem feszíté eddig.

A fájdalom teremt - tartja Nietzsche,
Mi neki nem vigasz kicsit se.
Mégis lesz a gyötrelemnek jussa:
E szakadás szülötte két kromatida.

Egyek voltak, s elválnak egészen?
Egymáshoz egyedül a centromérán érnek.
Számuk sem maradhat már egyenlő,
Negyvenhatból lesz kilencvenkettő.

Ez az élet rendje, ismét menni kell:
Sejtközpontra pólusokon vár már az új hely.
A friss frigynek útjába nem állhat távolság:
Osztóorsó fogan szerelmük nyomán.

"Valakitől mindig búcsúzunk" - írja Reményik,
A maghártya is sejti, hogy az elválás érik.

Kicsiny kromoszómákkal tele a középsík,
Sorbaállni őket fonalak segítik.
Mi elkezdődött, tudjuk, vissza nem fordul,
Maghártya felbomlik s eltűnik nyomtalanul.

Húzófonál rövidül, kromoszóma szakad,
Kromatid a sejtközpont felé halad.

Vándorunk nem nyugszik, a pólusnál csoportosul.
E tömegre védőn maghártya-szárny borul.
A citoplazma úgy jár, mint hazánk Mohácsnál:
Kettészakad, s ezzel zárul a végszakasz.