CsakEgyKamasz

Éjjeli kidühöngő

Éjjel 1 van.
Az egész életem romokban,
a szívem darabokban hullik a földre,
a lelkem pedig hangosan ordibál - vagyis csak ordibálna -
de mindent elvettek tőle.
Lelketlen ülök az ágyam szélén,
s a szívem mélyén tudom,
hogy ez nem jó így.
Semmi nem jó így.
Nem tudom, mit, mikor és hol rontottam el,
de az élet azért egy büdös nagy pofonnal felel.
"Nesze, ez az ajándékod felnőtté válásod alkalmából,
hogy minden nap rettegsz az éjszakától."
Rettegek régóta, hiába vagyok fiatal.
"Ugyan, még gyerek vagy, veled nem lehet semmi baj."
De ők nem tudják.
Senki nem érti, mi bántja lelkem,
és én ebben az őrületben
már nem tudom, mit csináljak.
Ezért tartogatom az éjszakáknak
minden fájdalmam,
amikor egymagamban
kisírhatok magamból mindent.
Aztán ismét reggel lesz, világosság.
Az emberek pedig elolvassák
ezt a pár sort, amit írt - érzett -
ez a random kislány az éj leple alatt.
De rám is virrad egy új nap,
az arcomra vidámság fagy,
amit tartogatok egészen estig.
Akkor megint kezdődik,
a fagyott boldogság megolvad,
s könny formájában távozik,
lelkem végre felsóhajt.