Czető László

Pihenj csak, természet

Mostan még nem alszik, barna szeme látszik,
Figyeli, amint a szél falevéllel játszik.
Letépi az ágról, velük cirógatja arcát,
Lassacskán elveszíti a nyárral való harcát.
Még egy-két hét, s nem marad már levél,
Mi sárgán ringatózva az ágak tövén henyél.
Szakállat növeszt arcán, sárgát, okkert, vöröset,
Azután ezekből majd szél formál nagy köröket.
Később meg majd behunyt szemmel várja,
Hogy a hárombetűs vendég bekopogjon nála.
Az hinti majd kezeivel a dermesztő ködöt,
Elrejti a nyarat, mi ott van a háta mögött.
Selymes, hideg csillámlóval pamacsolja arcát,
Pengeéles szélviharral alakítja bajszát.
Borotválja, simogatja, míg ő pihen egy nagyot,
Így várja az ébredést, az első tavaszi napot.