Neverforget

A sors keze

Bárcsak ne játszottad volna
Meg azt,
Hogy kedvelsz,
S ne törted volna
Újra darabokra
Az amúgy is darabokban lévő
Szívemet!
Hülye fejjel
Azt gondoltam,
Hogy te lehetsz
A gyógyszer
Az eget rengető fájdalmamra,
Te lehetsz
A fény
A sötétségben.
A fájdalom,
Amit okoztál,
Még nagyobb, mint
Előtt volt,
S napról napra
Egyre gyötrőbb.
Nem is sejted,
Milyen fájdalmas
Ez az én
Maradék aprócska
Lelkemnek.
A minap az utcán
Sétálva
Megpillantottam egy
Idősebb párt,
S azon gondolkodtam,
Ezek mi is lehetnénk egyszer.
Ilyenkor
Megfordul a fejemben,
Hogy vajon 
Miért akarom,
Hogy szeress
Addig, amíg
Csak lehet,
Addig, amíg
Az élet az élet.
De a sors furcsa
És alattomos játékot
Tud űzni
Egy amúgy is
Törött lélekkel.
S ezt én sorsnak nevezem,
Mert te nem szeretsz,
Csak játszadozol
Halványuló
Lelkemmel.
Az a legfájdalmasabb,
Hogy Te nem
Akarsz engem,
Pedig én mindennél jobban
Szeretném,
Hogy szeress.