Garai Katalin

Búcsú az ősztől

Nézzétek e csodás tájat
a fákat, színes lombokat,
színpompás leveleik
még vidáman kacagnak
új ruhába öltöztette őket
a természet,
festő nem keverhetett
ennél szebb színeket,
kacagva hintáznak
a fák ölelő karjain,
megpihennek még egyet
a megfáradt nap sugarain...
kéz a kézben vágtáznak
a sikongatva érkező széllel,
még vidámak, szertelenek,
bolondozva játszanak,
nem hallják,
az ősz fájdalmas sóhaját,
ki a közelgő téllel vívja ádáz,
küzdelmes harcát...
könnyeivel küszködik a természet,
a szél fáradhatatlanul karikázik tovább,
hajtva maga előtt az ősz bús dalát...

síró fának levél a gyermeke,
ő volt szülője, ő volt a bölcsője,
most fájó szívvel el kell engedje
leveti magáról alázattal, csendesen,
hogy tavasszal újra szülessen,
lassan meghal minden,
lehull az utolsó levele,
kis haragos patak lesz
lombjának rejteke,
zúzmarás jégtakaró
csipkés szemfedele,
most aludj, takarjon be a csend,
szunnyadjon ágaidon a lét,
s ha tavasszal feltámad az élet,
nem számít itt vagy máshol,
az aranyló nap új életet fakaszt,
s újra dalolják a fák egy
halhatatlan élet vidám énekét...