Kovács Ákos Dániel

Hajónapló

Első nap. Minden kék, az égbolt fagylaltként
nyaldossa a tengert, s rózsaillatú ként
áraszt magából a kilátástalanság.

Második nap. Ezredszer takar be hullám,
és deszkányi ágyam édes álmok után
nyúl mások kezéért, de magára hagyták.

Harmadik nap. Lazacból készül a konyak,
magányból a bűn, s méregből az alkonyat,
melynek csillagait a sarokba hányom.

Negyedik nap. Az ember pálmafás sziget,
a viharok játéka, s engem megihlet,
mint dacol sorsával egy cinikus tájon.

Ötödik nap. Földet értem egy álomban,
nő volt a part, s édes csókjára vágyódtam,
de dörög az ég, s én éberré riadok.

Hatodik nap. Mindenben a szemét látom.
Arca égi felhő, s csókjaitól ázom
könnyé, ha szívem neki vallomást dadog.

Hetedik nap. Az Úr hortyogva megpihent,
s én elképzelem a boldogító igent,
mit egy álombeli délibábtól kapnék.

Sehányadik nap. Az emberi mivoltom
gyertyaként meggyújtom, s feledéssé oltom.
Csúf a világ, csakis kedvesem csókja szép.