Szekér József László

Húsvét

Gyermeki áhítattal

A kórusban ültem
s néztem a falon a templomképet.
Játszottak rajta a foszló fények.
Áhított magányban vártam
fájón valamire.
Szemben sötétes kereszt
leple lógott az oltár felett
valamit takarva.
S lila trónon ültek az emberek.
Hát elfogták. Mi lesz vele?

S akkor, mint egy kis gyerek, aggódtam érte.
A hittanórákon róla meséltek,
hogy Ő a Megváltó, és most a lágy tavasz mily hangos zsivaj.
Zakatol, mint goromba zivatar.
Ó, Jeruzsálem? Hol a pálmaág?
Hol a diadal? Ő megvált minket.
Megverték, gúnyolták, korbácsolták.
Senki sem kiált érte?  
Csak egy mossa kezét.

Töviskoszorú, szívem vele szomorú.
Csak ne legyen halál! Ugye, nincs!?
Nincs, aki megmentse, áruló csók.
Borzasztó az emberi gyarlóság, de így kell lenni, áldozattal jár a megváltás.
Ó, Atyám. Te tudod, mit csinálsz!  
Az este kifolyt a vére,
az alig maradt vele reménye.
S másnap, mikor mentem a misére,
hátul a templomnál egy ajtó nyitva állt.

Jézus fekszik a sírban, imádkoznak.  
Sebeit látom, s ott van Mária.
Sír, sír az édesanyja.
Holnap feltámadt,
vigasztalva mondják.
Holnap? Hónapok, nem értettem.
Mondogatom, de rosszak az emberek.
Egyértelműen nemde gonoszak?
Nem is érdemlik meg őt.
Siratom magamban.

És harmadnap hiába kerestem,  
hűlt helyét se láttam.
Az ajtó csukva, zárva.
Próbáltam a fehér függönynél benézni,
de hasztalan, senki se volt ott.
Hát akkor végre feltámadt! Kiáltottam.
S a tavasz újraéled most.
Zsongja a tájat liliommá boldogan.
Virágok, bimbók, napfény rám várnak.  
S zenél, zenél messze a harang a toronyban.