Tóth Henriett (Jeffyta)

Lelkem

Lélekmosás

Patakra megyek vízért,
Viszem a szappanom.
Kigombolom.
Leveszem a lelkem,
S a teknőbe rakom.
Mázsás súlyú,
Foltos a lelkem.
Én pedig súrolom,
Csak súrolom rendületlen.
Kezemből szivárog a vér,
Vörösre festi azt.
Skarlátszínű lelkemen könnyem folyik immár,
S teljesen beborítja.

Díszes sulykolómat előveszem.
Verem-veregetem rendületlen piszkos lelkem,
S furcsa mód mintha egyre könnyebb és könnyebb lenne.
Így hát kiakasztom a napra száradni,
Járja át a levegő,
Szívja világosabbra a napfény,
Fújja szárazra a kellemes szellő.

S láss csodát!

Skarlátszínű lelkem
Egyre világosabb s világosabb.
Ráncai selymesen vannak cirógatva,
Mintha a lég
Öntöttvas vasalóként fényesre vasalta volna.
Ránézek,
S egész halvány folt van már csak rajta.
Immár ahogy nézem,
A foltocska nem is bánt.
Elfogadom, hisz az enyém, magamhoz veszem újra.
Felöltöm a lelkem.
S indulok tovább.
Az élet halad.
Senkire sem vár,
Halad szüntelen előre.
Én pedig majd visszatérek egy napon a patakhoz,
S újra megmosom a lelkem.