Tiba Patrik

Időtlen

Szerelembe kéne esnem, hogy lássam én is az időt.
Az időt, melyben te vagy a perc, és én minden percben szerelmes vagyok.
Olyanba, kinek az ajka ragyog, de mégis tiszta haja selyme,
és én ebben látom magam elveszve, mert hát a szenvedély, mint olyan, mindenkinek kell,
és én ebben veszek el.
Legyünk szerelmesek.
A rózsák vörösek, az arcom szintén, mely csak fénylik, mikor velem talállak.
Magamban vágyak közt féltvén a virágom,
kinek haja csillogó, mint az éjjeli álom.
Virága édes, mint a méz,
legalábbis gondolom, de akarom tudni.
Hogy mit lehet nekem tennem? Nem tudni.
Furfanggal kellene e jelentéktelen földről elszakítani,
hogy valamelyest magamnál ékeskedjen.
Igen jó lenne, valóban, de nem látlak, már csak álmomban.
Hova visz a szél, ha tőled már csak egy fél vagyok, egy fél, mely csak úgy van.
Miért nem vagy hát velem? Annyira fájt, hogy már inkább éreznék,
mint hogysem bámuljam az ablakom. Igen, lennék most veled nagyon is,
de te nem engedsz melléd, sajna, túl keveset kérdezel.
Ez így nekem megy, pedig húzódom feléd,
de ahogy látom, te csak a szívemen ugrálva táncolsz, semmi gond, élvezem.