Varga Sándor Sanya9448

Tulipánt szív

3. rész

Öt évvel később nagy harcos
Válik belőle, férfiakat szégyenít
Enet, ha párbajról van szó,
Ő senki ellen nem veszít.

Már tisztelik a falusiak,
Azért félik is szörnyű erejét,
Mégis versengenek a legények,
Hogy elnyerjék szerelmét.

Mert szépsége nem kopott,
Férfiakat butító látvány,
S irigység távozik tőle
Minden nő száján.

Egyik napon lovagolni indult,
Bejárta a tájat körbe,
Hiszen a természet az egyetlen,
Leghűségesebb szeretője.

Ám a tó mellett baktatva
Fürdeni lát egy daliát,
Aki pancsolás közben Enetre
Szemtelenül rákiált.

"Gyere be, kicsi lány,
A nád majd eltakar minket,
Adj egy csókot, s vele
Hadd lopjam el szíved."

"Lopjál magadnak békát,
Te csókos gólya,
Neked akkor se adnám
A szívem, ha kettő volna."

Így szól vissza Enet neki,
Majd sietve odébb vágtat,
De öreg lova csakhamar
A sietségbe belefárad.

Utána lovagolt a dalia,
Addig hízeleg, addig bókol,
Míg nem Enet megenyhül
A sok szerelmes szótól.

Tulipánt Enet így ismerte meg
A messziről vándorló Ozorát,
A pénzért hadra bérelhető,
Daliás zsoldos katonát.

Egyre gyakrabban, egyre többet
Találkoztak a tónál titokban,
S Enet szívében lassan
A szerelem fellobban.

Az első, a legszentebb szerelem,
Ami örök boldogságot ígér,
De nem is sejtjük, hogy
Milyen hamar véget ér.

Ismét találkozott a két fiatal,
Vörösen izzott a naplemente,
Ozora pedig Enetet vadul,
Szenvedéllyel csókolni kezdte.

Hagyta magát a lány, szerette
A fiút mindennél jobban,
Meg aztán ő is örömét lelte
Minden egyes csókban.

Odaadta ártatlanságát,
Ozora pedig élvezte a testet,
Amit kitartóan űzött,
S végül meg is szerzett.

Majd arcára ült a gonosz,
Felfedte rothadó lényét,
Aki bemocskolta az istenek
Legszebb teremtését.

"Azt hitted, elfelejtettelek téged?
Minden nap gyűlöltelek,
S vártam azt a pillanatot,
Amikor végzek veled."

Felállt Enet, bár meg akart halni,
Mardosta a fájdalom belül,
S olyan harag gyúlt benne,
Amitől senki nem menekül.

De a cselszövő nevetve mondta,
"Ölj meg, ha a bosszú kell neked,
Anyád viszont épp most haldoklik,
Ha sietsz, még megmentheted."

A haragból félelem vált,
Zokogva vágtat otthonába,
S reménykedik, hogy
Gyopárt időben megtalálja.

Ront be az ajtón vadul,
Anyja az ágyában hever,
Megrázza Enet, kérdezgeti,
De ő többé már nem felel.

Meghalt Gyopár, szegény,
Álmában fojtotta meg a sötét,
Nincs most semmi, ami
Felszárítaná Enet könnyét.

Karjában tartja a nőt,
Akit anyaként szeretett,
De elkésett, és érte már
Semmit nem tehet.

"Ez volna az ember?" - kérdi
A tulipánt mélabúsan,
"Mert sírni és gyászolni
Azt nagyon megtanultam."

Gyopár sírja felett áll Enet,
Töpreng, hogy mi maradt neki,
Maradt gyász és árulás,
Amiket sohasem feledheti.