Aleksandra Papellona

A szoba

Lett egy szobánk,
Közös párnánk.
Kincseinkkel, féltve őrzött
Emlékekkel, elkendőzött
Félelmekkel kezdtük megtölteni,
Otthonos lett, könnyű megszeretni.
Menedék a gondok elől,
Nem hallani félelemről,
Lelkek, szívek, telefonok itt töltekeztek,
Mígnem egyszer hirtelen ocsúdtam fel.
Hiszen ez itt szinte csak, amit én hoztam,
Neked nem oly fontos ez a közös lak?!
Repedések tűntek fel a falakon,
Porcelánszívemet leverted az asztalról.
El nem törött, csak egy helyen,
Mit kis ragasztó helyretett.
A sérülés mégse maradt nyomtalan,
Most hova kerüljön, bizonytalan.
A repedéseket festékkel leplezve
Olybá tűnt, a helyzet rendezve.
Mégis hiába hoztál most ezt-azt,
A virágok helyén maradt a gaz.
Hozni is csak néha hozol,
Vinni sose szabadkozol.
Állok egy ideje az ajtóban némán,
A dolgaim nagy része nem itt már.
Mégse tudom, most megyek vagy maradok,
S ha maradok, a végére tán megfulladok?!
Hiába suttogom, mondom, kiáltom, ordítom,
Mintha hangom átok nyelné, meg sem hallod.
Napról napra lett kevesebb holmim,
Biztosabb volt tőled messze vinni.
Én reméltem sokáig, ez a végleges helyünk,
De talán mégsem egymásnak rendeltettünk.
Megyünk hát tovább, ami hátramarad,
Az csak a repedt falú, üres szoba.