Erubina

Cél

Tudatlanság posványába, bűnre készen születtem.
Lelkem tiszta vágyódása sártengerben lebeg lenn.
Tudatomra ébredésem titok, mely, ha lángra kap,
fehérré tesz körülöttem mocskos színű mocsarat.

Szótlan harcom gyönge testben
lassan kúszó áradat.
Kitartásom haragjával
tisztítom a mocsarat.

Arcom mögött másik arc van, ne lássák az álnokok,
mikor lábam hadba indul, apám fájón felzokog.

Térden kúszva sem adom fel,
fogam is úgy csikorog,
gonoszságtól mentes lelkem,
én ettől szabad vagyok.

Üvegfalként áll előttem magány, és ha szeretek,
egy sem tudta még áttörni, nem gondolják, hogy lehet.

Ölelésre átnyúl karom, minden falon áthatol,
mert a tudat, hogy létezem, erőt bennem felcsihol.

Nem fontos, hogy én mit kapok.
Értéket hozzám nem az ad.
Csak a tény, hogy körülöttem
tisztítom a mocsarat.