Alex.cabeyo

Elvettelek volna

Mondja, kérem, sohasem lesz ennek már vége?
Szeretni akarok nagyon, de nem magát végre.
Mondja, miért jön vissza minden alkalommal?
Mintha egy fogorvos szarakodna a lyukas fogammal.
Ne álljon mellém megint nagyon-nagy oltalommal,
hogy utána a szemembe nézzen ismét szánalommal.

Nem kérem már azt, ami maga lenne és valaha lesz,
de állandóan a nyakamon ül, nem hiszem el ezt.
Eltakarítok mindent, a szívem többé nem viccel,
önnek végre vége, leszámoltam vízmértékkel.
Próbál visszatérni, veterán maga? Nekem egy ősnő,
és semmi több, egy bubi, és nem a szívkirálynő.
A filmet leforgattuk, vége lett, nem volt benne hősnő,
a forgatókönyv úgy csúfolja önt, hogy: az "őskő".

Elveszett, nem értékelt, bánatos kis csecsemő,
nem fogja kezét senki, maga csak egy lány, nem pedig egy nő.
Gyermeki lelkét tárolja a szekrénye tetején,
bár ne tenné,
kedves is lehetne, én megmondtam az elején.

Most a biPolár-Expresszen utazik egyes-egyedül,
kellett neki minden, s most mégis a széken egymagában ül.
Az élet magányra ítélte miattam, ezt kapta ő vereségül,
mert hiába mondtam önnek:
- "Kegyed jöjjön hozzám feleségül!"