Tárnok Noella

Ballagásra

Kezünkben virágok, eljött ez az óra,
Hogy megálljunk mi is egy-egy búcsúszóra.
Hosszú volt a négy év, emlékekkel telve,
Vállunk felett súlyos terheket cipelve.

Megtanultunk várni, megtanultunk élni,
Bármi történjék is, most már nem kell félni.
Megoldottuk együtt azt a sok-sok próbát,
S néha elaludtunk egy unalmas órán.

Egymásra tekintünk: nekünk szól a dal ma,
Hiszen nem ér véget iskolánk oltalma:
Kapuját kitárva hívogatva intett,
Ide, tudjuk, mindig visszavárnak minket.

Búcsúzunk a tértől, búcsúzunk a tájtól,
Búcsúzunk az évtől és az iskolától.
Ahol annyi szép hét tán túl gyorsan telt el,
S közelebb a vége minden egyes perccel.

Búcsúzunk a padtól, búcsúzunk a mától,
Búcsúzunk a hangtól és a zongorától,
De a zene örök, végigkísér minket,
Vigyáz ránk, és féltve óvja lépteinket.

Tanévnyitó beszéd már csak édes emlék,
Szürkévé fakultak a táncolós esték,
Nem sejtettük akkor, vagy nem mertük tudni,
Hogy egyszer majd mindez hamar el fog múlni.

Itt vagyunk most megint hófehér ruhában,
Tekintetünk távol, jövő kapujában,
Nincs már többé jajszó, nincs már többé kérdés,
A ballagás mindig keserédes érzés.

Mint a hegyi vándor, aki megáll újra,
S visszanéz a hosszú, egyenetlen útra,
De a csúcshoz közel nem adja fel mégse,
Hogy majd azt mondhassa, a küzdés megérte,

Úgy állunk most mi is. Bár egymástól távol,
Egy osztályként érzünk, összetartunk bárhol.
Előttünk a vizsga, előttünk az élet,
Emlékünket őrzik majd a közös képek.

Nem marad más hátra, nem marad már semmi.
A kijelölt úton tovább fogunk menni.
De nekünk kapuja továbbra is tárva:
Szeretve gondolunk majd az iskolára.