Kovács Krisztiánné

Lélekfoszlányok

Sötét napokat élek,
Elmém börtönében,
Rácsok közt remeg
A lélek, s félek.

Egykor színes képekkel
Teli képzelt szobám
Komor, csupasz falai
Várnak, s a magány.

Oly sok álmot láttam,
Egy képzelt világban
Jártam, hittem a jóban
És a csodákban.

Életem rögös útján,
Emberi jóságban bízván
Kitártam szívem kapuját,
Beengedtem, ki arra járt.

Ma e kapu zárva áll,
Szárnyait nem tárja már.
Odabent démonok tépik,
Rágják lelkemet.

Jobb napokon halk
Suttogását hallom,
Kérlel, harcom ne adjam
Még fel. Könnyei áztatják
Egykor termékeny vidékem.

Mily könnyű volna
Hagyni, sötétségnek adni
Mindazt, mi maradt:
Lélekfoszlányokat.

Magam nem adom,
Harcom folytatom,
S míg belső hangom
Hallom, tudom, egyedül
Nem maradok.

Még vágyom a csodára,
Önfeledt kacagásra, s a
Feloldozásra, vétkeim
Megbocsátásra találnak.

Oly sokat adtam, önmagam
Megmutattam, de mivégre?
Listát kaptam cserébe.
Változz! Az elég lesz.

Sosem volt nagy álmom,
Csak szerető társra
Vágyom, ki elfogad, ahogy
Vagyok, s tőle kedvességet kapok.

Olybá tűnik, az álmot
Valósággá nem váltom.
Tán nem is létezik,
Ki nekem rendeltetik.