Bella Bence Péter

Egy vers nekem

Lelked mélyén csak a szemed szép,
Már akkor sem kellesz, ha szeretnél,
Most már nem várom, hogy keressél,
Csak annyi, ha mégis, már elkéstél,

Széttéptem a szíved, de te mégis állsz,
Azt mondtad, utálsz, de mást prédikálsz,
Fakulsz, látom már a vérhiányt,
Mondd, ha tényleg utálsz,
Lelked értem miért kiált?

Ne nyújtsd a kezedet, bennem elvesztél,
Ne gyere közel, valaki másnak hencegjél,
Nyelved harapd szét, legyél az, aki lehetnél,
És én eléd állok, mint tükörkép, kivé teremtél:

Halott tekintet, homályos arc vagyok,
Nem vagyok tied, csak emlék, aki itt hagyott,
Szeretet, ki egykor itt lakott,
Most már csak árnyék, vele együtt sírhatok,

Már nem vagyok az, akit te szerettél,
Hagyjál békén, ennyit szeretnék,
Engem legfeljebb magadban keressél,

Hisz ez az egész nem én vagyok, hanem benned én.