Alexander R. Coney

Álomképek

Újra eljött az édes álom.
Hol velem van még igaz párom.
Ekképp vagyok teljes újra.
Meleg ölelésébe bújva.

Művészi e kép, mi szívemben rejlik.
Időről szól, mi soha le nem telik.
Igaz színével átjár az az egy részlet.
Az azúrfényű, gondos tekintet.

Ébredésem keserédes.
A valóság fáj, az álom édes.
Pár perc csak, és múlik az öröm.
Szemem nyitom, s a képet törlöm.

Van még idő, tart az éjjel.
Nem érem be ily kevéssel.
Szívem kérem szörnyű gyászán.
Fessen újra az álmok vásznán.

Szem csukódik, tiszta a vászon.
Szívem vágya, hogy szépet lásson.
De új színeket kezd az ecset szórni.
Az álomnak biz` nem lehet parancsolni.

Újrafesti azt, mikor elveszett minden.
Keresem őt, de mellettem már nincsen.
Fájó a kép, miben elválást látok.
Valaki elmegy, s megfogan az átok.

Futólag festi csak az ő képét nekem.
Hívó szó hasztalan, hisz ő nincs már velem.
Könyörgés, fájdalom, számon kérő szavak.
Abból, ki hallgatja, csak üvegtekintet marad.

Kiveszett szeméből azúrkék fénye.
Idegen színnel festve végtelen a mélye.
Sokáig nem láthatom, ajka súgja: vége.
Idegen hangra szárnyat bont, s elrepül az égbe.

Ébredésem most már nem kér folytatást.
Nem bír el a szív több gyötrő látomást.
A fájdalmas kép távozik, de nem múlik el.
Mert olyan kép volt az, mi a valóságba visz el.

Egy nap rátalálok az ecsetre, elérem a vászont.
És akkor átfestem vele rémálom-valóságom.
Visszafestem portrédra szemed gondos kékjét.
Megidézem szívednek végtelen vidékét.