Kántor Csenge Virág

Éji menedék

Hűvös szellő borzolja pipacsok tengerét,
Szökőárként zúdítja rám érzelmeim tömkelegét.
Bűvös dallamot sző az éji árny,
Nem akarok többet gondolni rá!

Én édes, drága vadvirágaim!
Lágyan szóló, bús hangjaim!
Felejtessétek el velem Őt, űzzétek ki szívemből!
Álmaimat ne zargassa Ő, verjétek ki fejemből!

Ringassatok el delejes sötétséggel!
Az éjjel ne kelljen szólnom semmi fénnyel.
Fogadjatok be szelíd otthonotokba!
Mely nem beszél, nem kérdez, csak némán hallgat.

Én kedves, forrongó Napom!
Hát nem vagy tán a barátom?
Akkor mégis miért árultál el engem?
Tünékeny felhőim, rejtsétek el előlem!

Ó, Hold, hol vagy, te éji gyönyörűség?
Jöjj most el hozzám, mert rád van itt szükség!
Segíts nekem rejtekhelyet találni,
S aztán bújj el, hogy más ne tudjon erre rájönni!

Csillagok! Ti ragyogó, csalóka szépségek!
Legyetek nekem a sötétségben reménységek!
Maradjatok velem, míg a Fény újra eljő,
S Héliosz el nem veszi az Eget Szelénétől.

Te drága, megnyugvást hozó, sötét Éj!
Adj helyet egy vándornak, ki a fénytől fél!
Hagyd, hogy békében nyugodjon, míg be nem köszönt a pirkadat.
S a világosság ismét szenvedést arat.