Bökönyi Levente

Szomorúságom

Nem tudok nem rád gondolni,
Nem tudom ezt kitombolni.
Csak ölni és rombolni,
Aztán a véres inget gombolni.

Sírtam miattad egész este,
Nekem a lelke kell, nemcsak a teste.
Nem akarom, hogy elmenj Pestre,
Hogy rám találj, mint holttestre.

Mert nélküled nem élet az élet,
Bekövetkezett az, amitől félek.
Elveszett az értelme annak, hogy élek,
Maradj itt, mert szeretlek, tényleg.

Elveszítettelek, amit nem akartam,
Szeretlek, ezt nem is takartam.
Szeretni tudtam, de utoljára
Kihunyt számomra a szerelem lángja.

Könnycsepp van az arcomon,
Mert szeretlek, hiányzol nagyon.
Inkább lennék melletted majom,
Nagyon fáj, ez az egyetlen bajom.

Boldog voltam, nem is kérdés,
Talán túl sok volt a féltés.
Ez volt eddig a legjobb érzés,
Kölcsönös volt köztünk az értés.

Minden pillanatban fáj a szívem,
A szerelmem már csak a tied.
Nem ismerek mást, "ki ez?",
Nem értem ezt a fájdalmat, mi ez?

Megértetted velem a csalódást,
Lesz majd gödör, amit a család ás.
Mert nekem nem kell már más,
Ennyi volt az életem tán.

Életem legszebb pillanatai voltak,
Nem érdekelt, hogy mit szóltak.
Ez a vers erről egy szólam,
Mit tettél, ez beszél rólad.

Ellöktél, mint egy rongyot,
Feltépted szívemen a sok foltot.
Kiraboltad az egyetlen boltot,
Az életemet, nem leszek már boldog.