Kocsis Antal

Küldetés

Hó borított mező napsütötte hátán,
A semmi közepén állok egy szál árván.
El nem mozdulhatok, le vagyok döngölve.
Fejszével derékig örökkön örökre.

Nyáron tiszteltek meg, rongyot ruháztak rám.
Madárijesztő a becsületes szakmám.
Télbe fordult az ősz, megszűnt a szerepem.
Kutyát sem érdekli, most épp mi van velem.

Magamra hagyatva, idecövekelten
Vasakaratommal harc a zima ellen.
Valami azt súgja, legbelül úgy érzem,
Nem járt le az időm. Van még küldetésem.

Hűvös a napsugár, de vakít a fénye.
Szikrázik a mező összes teremtménye,
Mint megannyi gyémánt, millió hópehely.
Kényszer az ittlétem, most mégis fog a hely.

Zavartan néz a Nap millió tükörbe.
Pislogni kénytelen a dolgon tűnődve,
Szemébe tükröz a millió hópehely.
Cövekbecsületre állítom, fog a hely.

Felnézve az égre, most mégis mit látok?
Zord felhő csúfítja a mesevilágot.
Sötétség komorul, csúcsosul egy szikra.
Kialvó hópihék sorsa meg van írva.

Ha nem történt volna, hidd el, le nem írnám:
Hómezőm közepén lecsapott a villám.
Milliónyi gyémánt tűzben veszne sárrá.
Finom lelkületem ezt zokogva látná.

Azért is megmentem a téli világot!
Magamba vezetem a sújtó villámot.
Az egész történés csak röpke pillanat.
Újra derül az ég, újra kisüt a Nap.

Szikrázik a gyémánt, kacsint a retina.
Helyén a rend, kérem, nincs itt semmi hiba.
Hőségtől bizsergek még a föld alatt is.
Nemcsak a villámtól. Ez ám a katarzis.

Parányi periszkóp hómező közepén.
Ez itt az otthonom, merthogy ez vagyok én.
Magába fogadott a csodás természet.
Honom fel nem adom, míg el nem enyészek.