November
Éhes menyét kopog a padláson,
öreg kutya már csak a szagát érzi,
érzem lehét a kaszásnak,
s a kutya tekintete kérdi:
meddig lesz még fedelem,
mikor leszek a sorsra bízva,
mikor tartanak a kukacok
lakomát a húsomon hízva?
A maradék erőt meg kell már becsülni,
be kell osztani,
már nem zsákkal van belőle,
csak pár csipetnyi.
Maszatolva lépek,
araszolva gondolkodom,
egyre hangosabb az óra,
a szenvedésem agyonnyom.
Pár lépés már csak mindaz, amitől félek,
a novemberi eső, sok éjszakai lélek,
mely kopog a menyéttel együtt a tetőn
s elsimítja arcomon a szemfedőm.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
GiosoChormii2019. december 4. 19:51
Csodás vers, olvasok még. Szívet hagyok. Figyellek, remélem, Te is viszont figyelsz :D. Látogass el hozzám, vannak ott hasonló hangulatú versek (pl. Az öregedés, A változás), ajánlom figyelmedbe őket.
Üdv.: Győzőkormi
CD57.sz2019. november 29. 11:45
Hű!Nagyon mély gondolatok, valami nagyon mély fájdalom...
Gratulálok szeretettel, szívvel olvastalak: Klári
Molnar-Jolan2019. november 26. 17:16
A lopakodó menyéttel érkező halál...izgalmasan tragikus.
kicsikincsem2019. november 26. 12:08
Nehéz sorok...
Szívvel voltam.
ditte1422019. november 26. 08:02
Kedves Attila!
Döbbenetes, hogy ilyen fiatalon
ilyen verset tudsz írni a halálról, egy felől dicséretes, hogy milyen érzékletesen írod le, másfelől szomorú, hogy ez már az eszedbe jutott.
Nagy szívet hagyok, szeretettel: Erzsébet
hara.mya2019. november 25. 20:10
nagyon szomoru ez a vers. remelem jobba valik, ami ezt a tollad hegyere tuzte.
olellek, maia
John-Bordas2019. november 25. 19:26
Versed tetszett,de hangulata nagyon morbid,( valahol sejtem,hogy igaz)2szivvel,János