Hajdrik József

Télidő

Tétlenül nézem a felröppenő időt,
Csendben hallgatom a múló percek hangját.
Árnyékom örök színű repkényen időz,
Élvezi a Naplángból összefont hatást.

Tél van! Felhő fedi a sötétség urát,
Ki a valósága igazát méltatja.
Megrázza takaróját, mint teli dunyhát,
Feslett cihájából jéggyöngyök hullanak.

Hó illata árad a matt-fehér fákról.
Vadóc szél borzongat kabát alá bújva.
Még jó, hogy ruhám nem ködből megszőtt fátyol.
Két madár egyszerre tűnik el a múltban.

Most jönnek még csak a keményszívű fagyok,
Rémisztő tetszhalott lett az egész világ.
Minden tovatűnt, amit az ősz itt hagyott,
Hová lett az ezeregy színű kis virág?

Ha virul majd a Hanga, és a sok Krókusz,
Bennem is felébred ismét a tüzes vágy.
Tavasz jő el, valamitől bámulatos,
Így telik meg szenvedéllyel az üres ágy.