Pásztor Imre

Furcsa, nemde?

Addig nem értettem az életet, míg ki nem próbáltam,
Elvakulva, bezárva éltem.
Olykor kiléptem a sötétből,
De vissza is zártam magam.

Megtanultam megvédeni önmagam.

Aztán egy nap kiléptem a fényre,
Megcsodáltam a Napot,
És a bódulásom hamar szertefoszlott.
Megláttam a szépet a Napban.

Megtanultam értékelni önmagam.

Eltévedtem a sűrű fényben,
Nem találtam helyem
És féltem.
De éjjelente álmomban kívántam a szépet.

Megtanultam hinni önmagamban.

Ekkor csend borult rám,
Köd és sűrű felleg.
Minden, mi átkarolt,
Akkor hátba szúrt engem.

Megtanultam a dolgok mögé látni.

Végül egy hang szólt fejemben.
Megérintett suttogása,
Szívemig mart a vágy,
És rabjául ejtett halk ragyogása.

Megtanultam szeretni szüntelen.

Majd elérkeztem a mához,
Elringatott e kellemes bódulat.
Felemeltem arcom,
És ellentmondtam a Napnak.

Megtanultam bízni önmagamban.

Ezután este lett.
Csend és békesség.
Álomba ringatott a vak dicsőség,
És leborultam a Hold előtt.

Ekkor tanultam meg élni egymagam.

Furcsa, nemde?
Átkozzuk a rossz Napot,
És olykor a Holdnak adjuk át magunkat.
De legbelül tudjuk:

Az élet akkor is örökre a legeslegszebb...