Rostás István

Ábrándjaimban élek

Mindennapok ábrándjaiban élek.
Már senkitől semmit se kérek.
Magam ura vagyok. Teszem a dolgom.
Csak ne volnának ezek a nehéz gondok.
Álmodozom szebbnél-szebbekről.
Végiggördül arcomon egy csepp könny.
Elvétett hibáimat magamnak rovom fel
kérdezve, miért is kellett, hogy így legyen.
Csak Isten tudja, melletted milyen
lett volna sorsomat leélnem.
Akkor még nem tudtam, mi az,
hogy szerelem, csak vonzódást éreztem
irántad, s tudtam, hogy te kellesz nekem,
te, aki meg tudja változtatni életemet.
Csavargásra vágytam, szabadon élni,
úttalan utakon kezemben gitárral zenélni.
Hosszú hajamat meglobogtatva a szélben,
megmutatva a világnak, én így élek.
Felettem gyorsan elmúltak az évek,
idős koromra, mire ráébredtem,
erősebb lett bennem irántad a szerelem,
megkésett időmnek koldulórabja lettem.
Visszavágylak. Vissza ifjúságommal.
Bárcsak akkor visszamentem volna,
amikor mosolyogva, csillogó szemmel,
szinte kérlelve magadhoz hívtál csendben.
Aszfalthoz ragadtam. Lépni se tudtam.
Szívem s tudatom egyre csak azt súgta,
indulj el, te buta. "Ő" az, ki kell neked,
benne találhatod meg az igazi szerelmet...
Most itt ülök megvénült, siránkozó fejjel,
mindennapok ábrándjaiban élek magamban, csendben.