Csókay Béla

Találkozás

Mikor az alkony puha teste
jött, hogy az eget megfesse,
a kék ég és a zöld föld között
egy látomás belém költözött.

Dús patakparton álltam pont ott,
ahol a Nap még bő fényt ontott,
és egy erő fölemelt a porból:
gyönge szellő volt lágy atomból.

Szavam elakadt, pár perc eltelt,
megnyílt a föld, és majdnem elnyelt
mindent, s mi több, az emberélet
pillantás alatt semmivé lett,

és mint köd, oszlott szét hirtelen,
nem volt idő, csak örök jelen.
Valami gyorsan mindent elnyelt:
a világot, a többi embert,

és az élet végtelen jó lett,
a patakból zúgó folyó lett,
és ott álltunk víz-marta szélén:
az egyetlen valóság és én,

és rám vetült akkor átható
fénytekintetének tengelye:
láthatatlan s alig látható
vágyaim végső vesztőhelye,

és lefoszlott rólam egy puha
réteg, mint ócska, rongyos ruha:
a vád, majd a szégyen is lehullt.
Lassan a múlt, mi volt, megfakult.

Sorban lehullott minden szépen,
és ott álltam pőrén a fényben,
s láthattam, a jó szándék véges,
embert óvni ember nem képes,

és megértettem, hogy van Éden,
s jó, ha a jót bátran remélem.
Versem kicsordult, mint a harmat,
nem éreztem mást, csak nyugalmat.