Rostás István

Amíg csak lehet

Félem, ha az idő egyszer magába zár,
a fény útján nem lesz többé találkozás.
Egyedül leszek Isten elé járulva,
fehér ruhába öltözve mély alázattal.

Félem, többé már nem csókolhatlak meg.
Nem érinthetem meg bársonyos tested.
Nem nézhetek csillogó szemedbe.
Nem érezhetem többé szerelmedet.

De te ne félj. Ahová majd egyszer elmegyek,
ott nem lesz sírás, nem lesz emlékezet,
csak öröm és mosolygás testvérekkel.
Nem lesz bánat, csak egymásban a szeretet.

Egyre kérlek csak, édes, kis szerelmem.
Ne sírj, mert szép emlékeinkkel megyek el.
Bennem élsz, ahogy idáig is bennem éltél,
hidd el, te voltál számomra a legszebb érték.

Még most vagyok. Használjuk ki az időt.
Lesz még tél, tavasz, nyár, hideg ősz,
töltsünk el együtt mindent, ami csak szép lehet,
ne legyen homályos ez a szép szerelem.

Mert félem, ha az idő egyszer magába zár,
a fény útján már nem lesz többé találkozás.
Magammal viszem emlékeink batyuját,
kint hagyva Isten hatalmas kapujánál.