Mata Ibolya

Atilla, a hun király XXII-XXIII.

Galla Placidia meredten nézett.
Szemében izzó tűzgolyó égett.
Gyűlölte Aëtius nyájas mosolyát.
Gúnyos és szúrós szempillantását.

De mégsem mutatta ellenszenvét,
csak néha villantotta csípős nyelvét.
Szavai fortyogtak a sekély mederben.
Fekete lángnyelv bűn-ívó kehelyben.

Aëtius meghajlott a császár előtt.
Nyájas kézmozdulatával Placidia előtt.
Majd lassú, csendes léptekkel elosont,
maga mögött hagyva az oszlopsort.

Délidőt kongatott az idő mutatója.
Templomkertben az Istenek imája.
Bársony rózsaágyon az illatfellegek
csalogatták a zümmögő méheket.

A nap aranyméze az égbe olvadt,
és a szirom-sárga utakkal összeolvadt.
De a délibáb képe egy csalfa képkeret,
mely megtéveszti a figyelő szemet.

Galla Placidia a templomkertbe ment.
Majd egy kis fapadocskán megpihent.
Gondolatainak tekercses vonalán
tüske szúrt utat egy méregampullán.

Ioannest a parancsára meggyilkolták
és mindazokat, kik a tervében gátolták.
Mégis az árnyak sötét éjszakáján
marcangoltan feküdt a kínok padján.

Mert a gonoszság oly sokszor hatott,
de bűne a szívében nem maradhatott.
Placidia súlyos terhein csak az segített,
amikor a kápolna ajtaján belépett.

A kápolna egy boltíves sír fölé épült.
Termében a pompa ezer színe szépült.
Festett aranycsillagok a mozaik égen
megnyugvást adtak az őszinteségben.

Placídia a szentséges kép elé térdelt.
Remegte szava a szomorú lélegzetvételt.
Valentinianus császárért sírva esdekelt,
és az égető könnyeit bánata tárta fel.

- - - - -

Valentinianus az anyja után ment
a kápolnába, melyet eluralt a csend.
S látta Galla Placidia könnyes arcát
és barna szemeinek bús pillantását.

Anyám, téged e hideg falak követnek,
és már az Istenek sem szeretnek!
Gyengeségedet én is megvetem!
Szánalmadat tovább nem nézhetem!

Miért hullajtasz sós ízű könnyeket?
És miért suttogod folyton nevemet?
Inkább kiáltsd fennhangon éneked,
hogy fiad a legkedvesebb neked!

Ne félts, és értem ne fohászkodj!
Istenhez irgalmat miattam ne szólj!
Mert aki nem bízik fiának szavában,
vesszen el a sors végső akaratában.

Fiam, ily szavakat én nem érdemlek!
Ne bánts, mert téged nagyon szeretlek!
Fáj a szó, mely sebet ejt szívemen.
S gyász-tort ül a bánat árva lelkemen.

Aljas trónbitorlók csak arra várnak,
hogy hibázz, és majd meggyaláznak!
A képmutatás álruhája a sok vigyor,
mely a trónodról egészen a sárba tipor.

Theodosius sem lesz a segítséged!
Nem tartja számon a szövetséged.
Revenna gondját a válladra veheted.
A birodalmat még meg is mentheted!

Atilla, a nagy hun tüzes nyílzáporától.
Astor Isten megjósolt haragjától.
De dicsőséget csak úgy nyerhetsz,
ha a tanácshozóknak nem engedsz.

Mert bizony mondom én néked,
néha-néha rossz az őszinteséged.
Bárgyú füleket növeszt a tudatlanság,
az érzelmekre ható elfogultság.

Bár Flavius Aëtiust nem kedvelem,
de katonai képességeit elismerem.
Ismeri a hunok összes harcmodorát,
és a légiós csapatok képzett alakulatát.