Jónás Vivien

Égve maradt cigaretta

Nagy zavar volt a fejemben,
És elindultam kifelé remegve.
Úgy éreztem, le kell menjek,
Hogy picit gondolkozzak, feledjek.

Minden lépcsőfok mintha remegett volna
Velem együtt, esküszöm, szóról szóra.
Nehéz volt a lépés, minden kis centi,
De ha nyugodt lennék, nem kellene menni.

Kiértem végre a zajtól elzártan,
De visszanéztem a koli szobára.
Nem akartam visszamenni oda,
El akartam szökni valahova.

Ami feleslegesnek bizonyult végül,
Mert a zavar odakint sem enyhült.
Próbáltam másra gondolni, sőt,
De a hangok túlzúgták az esőt.

Azon járt az agyam, hogy mikor te és én
Még együtt voltunk legjobb barátként.
Úgy éreztem, kell egy kis magány,
Hogy elnyomjam a zavar hangos zaját.

Szerettem volna letisztázni magamban
Mindent, de nem tudtam leírni szavakban.
Így hát meggyújtottam a német cigim,
És jobban éreztem magam egy kicsit.

De legjobban arra vágytam talán,
Hogy átugorj ennek a lánynak depis falán.
Leülj mellém a padra és megfogj,
És hogy a cigit elvedd és eldobd.

Hogy mondd azt: nem kell ez neked.
Hisz ezért vagyok itt veled.
Megölelj szorosan és így szólj:
Nem megyek el többé és minden jóra fordul,

Talán ekkor lettem volna a legboldogabb,
De valószínű ez elő sem fordulhat.
Így hát úgy hagytam a cigit égve,
És rágyújtottam még egyre.

Magam mellé képzeltelek téged,
Míg az eső el nem mosta ezt a képet.
Az esőcseppekkel zuhantam a földre,
Realizálva azt, hogy ő elment örökre.

Iszonyatosan fáj, hogy nincs itt nekem.
És hogy már nem érdekli, mi van velem.
Nos, ez volt a kis története annak,
Hogy ő sosem jött el, és a cigim égve maradt.