Mocsári Melinda

A kapitány és a hét matróz

Volt nekem egy hajóm,
én voltam a kapitány.
Dolgozott velem hét matróz,
kiknek én diktáltam az irányt.

Ám a hajóm zátonyra futott,
ahogy közeledtünk egy sziget felé.
A hét matrózom partra jutott,
csak én maradtam a fedélzetén.

Így nem volt kinek parancsolnom,
de reménytelen lett volna úsznom,
mert nem vagyok búvár,
és a hét matrózt sem láttam már.

A hét szerencsés legény, mint mondtam, sikeresen partot ért,
egyszer s mindenkorra búcsút intettek a "KALÓZ" - nak.
Majd imát mormoltak elvesztett kapitányukért,
rájuk esteledett s szépen elaludtak.

Másnap reggel összegyűltek,
kis tűz mellett tervet szövögettek.
Ki menjen a vízesés irányába, ki fel a domboldalra,
ki keressen élelmet korgó hasukba.

A rumtól nem kellett megválniuk,
magukkal vitték a ládikájuk.
Örömükben vagy bánatukban
szegények nem maradtak szomjan.

Körbenéztek, ki-ki a maga útján.
"Milyen gyönyörű vidék!"
- mondták a matrózifjak egymásnak kurtán.

Ez igaz, szép helyre vetődtek,
de lesznek-e ők itt boldogok?
S irigyeljék-e azért őket,
hogy várnak rájuk jó napok?

Ez lenne a kannibálok földje?
- tanakodtak.
Vagy tisztes bennszülött törzs befogadja
a messziről jött hajótöröttet?

Eltelt néhány nap vagy egy hét,
úgy tűnt, mint egy ezredév.
Alaposan bejárták a szigetet,
de egy lelket sem leltek, egyet se.

Aztán egy hajnalon
érces kürt s harsona szava
riasztotta fel álmukból a matrózokat.

Jönnek az emberevők!
Halotti torra készülődnek!
Melyikünk lesz az első?!
Rohanjunk innen el, de messzire!

Joe, a legfiatalabb matrózom
leleményes volt és jó megfigyelő,
csendre intette a zsongó "hangyabolyt",
ő nem futott el az idegenek elől.

- Nézzétek! - s a közeledő hajó felé mutatott,
amelyen díszes zászló lobogott.
Fehér színű, s rajta a Nap aranybarna,
festeni szebbet sem lehetne vászonra.

A hét matróz megnyugodva elhatározta,
hogy eléjük mennek.
Üdvözlik az idegeneket,
akiket a jó szél hozta.

A szép hajó kikötött.
Csendes volt a találkozás,
mikor szemügyre vették egymást.
S egyszerre ott állt szemtől szemben hitében két világ.

A polinéz emberek öltözete színpompás volt,
a matrózoké szakadt gyolcs.
És a törzsi díszek a testükön, ahogy csillogtak,
hamar kivívta szimpátiáját a matrózoknak.

A barátságos bennszülöttek
szívélyesen köszöntek.
Ám mindenki a saját nyelvén,
sajnos, egymást így nem értették.

De ha a jó szívek
egymásra találnak,
rejtélyes az a nyelv,
amelyen kommunikálnak.

A polinéz emberek befogadták a hét matrózt,
és szívesen invitálta,
legyenek tanúi most
az esküvőjén a törzsfő lányának.

Ez a sziget maga az utolsó paradicsom:
az öröm, a vidámság, a boldogság él itt.
Áll majd a bál három napig,
amíg el nem fárad a menyasszony.

Mi tagadás, a matrózszemek fürkészőek,
vérükben van, hogy éberen kémleljék a láthatárt,
s a szerelem heve máris megérintette őket,
mikor a menyasszonyt megcsodálták.

A rumosüveget messzire hajították,
hisz` jobban szédítette őket a lányos báj.
Az ara ugyan foglalt már,
sebaj, láttak ők itt még más fűszoknyást!

A hét matróznak több se kellett,
felkért hét lányt, s táncba elegyedtek.
Mindennap volt teli tál,
kókusz, narancs, ananász.

Táncot lejtettek fűszoknyában
körbe-körbe, vidáman.
Jólesik ez párban,
majd kimerülve a boldogságban,
elaludtak a pálmafák árnyékában.

A törzsfő lánya asszony lett,
s eltelt a lakodalom napja.
Mitévők legyenek a hét matrózzal?
Itt hagyják őket, vagy vigyék magukkal?

A táncos polinéz lányok
szerelmes tekintettel néztek rájuk.
S lám, a főnök szíve sincs kőből,
megértette a beszédes szemeket egyből.

Legyen hát újra öröm és boldogság,
s istenüktől kérte az áldást.
Hét esküvő, jó csillagállás,
legyen hát még három nap vigasság.

Végül a népes polinéz hajó
elhagyta a pálmafás szigetet.
A hajóról a hét matróz vissza-visszanézett,
és most arra gondoltak, a kapitányukkal vajon mi lehet?

Hogy mi történt ezalatt énvelem?
Mint jó kapitányhoz illően,
ki utolsónak hagyja el a süllyedő hajót,
az égre esdekelve néztem,
s leeresztettem egyetlen csónakom.

Útnak eveztem a kis lélekvesztőt,
sorsom az Úrra bíztam.
Talán a szigetet én is elérem,
hogy ne legyek magányos hős.

De feltámadt a szél,
és felkorbácsolta az óceán vizét.
Csónakom jajdult a hullámok hegyén,
és vele elsodródtam a hűs habok tetején.

Eltűnt a szemem elől a sziget,
s csak derengett, hogy a hét matróz integet.
Aztán elhalkult minden körülöttem,
a csendet elhomályosította az éji felleg.

Csodálatos a napfelkelte,
de csak ha az embert baj nem érte.
S egy napon a láthatáron
ott állt egy rendíthetetlen világítótorony.

Az Úr meghallgatta esendőségem,
s így megmentette az életem.
A föld partjainál halászhajók jártak,
s mint amikor kifogják a tonhalat,
úgy engem kihalásztak.

Ausztrália partjaira vetődtem,
s véget ért soknapi szenvedésem.

A matrózaim új otthonra leltek,
életükben jó útra tértek.
Zsiványság? Lopott pénz? Kinek kell?
Családalapítás a szerelem gyümölcse!

S hogy mindezt honnan tudom?
Elmesélte nekem a papagájom.
Aki vendégségben járt náluk,
s a hét matróz üdvözli kapitányuk.