Talán meglátom...
Talán meglátom az árnyékot a falon, hajléktalanban a gyászt.
Sokszor szinte nem is értem, tőlem ezek után mit vársz.
Benned meglátni nem vagyok képes, csak a rosszat.
Mi számodra bánatot és magányt hozhat.
És néha magam sem értem, miért azt bántom, akit szeretek.
Miért érdemellek, ha jó veled úgysem lehetek.
Pedig te vagy a zene, ami esténként magához hív.
A sötétben a fény, mi magába szív.
Ha azt hiszed, ez nem szerelem... én nem haragszom.
Mindenért csak magamat okolhatom.
Ki nem tudja, mi lakozik saját szívében, az nem él.
Csak teng-leng álomvilágok között.
Halkan, csöndben,
De biztosan remél...
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
ditte1422019. augusztus 14. 08:44
Drága Beatrix!
Mély, őszinte vallomás- versed mellett nagy szívet hagyok, szeretettel: Erzsébet
''Ki nem tudja, mi lakozik saját szívében, az nem él.
Csak teng-leng álomvilágok között.
Halkan, csöndben,
De biztosan remél...''
feri572019. augusztus 14. 08:25
Nagyon szép alkotás Beatrix, nagyon szép verseid vannak.
Örülök, hogy végre ide találtam.
Beatrix, mától a Figyelőmben követem tovább verseid/remélem te is/
Nagyon nagy szeretettel várlak én is a versemnél
Baráti üdvözlettel
Feri
roland.v2019. augusztus 13. 22:01
Hajléktalanban meglátni a gyászt... ez valami igazán nemes sor.
Köszi
R.
John-Bordas2019. augusztus 13. 16:49
Érdekes a megközelítés,át szűrődik az érzelmek bizonytalansága és változása percről percre,valami félelem is ott van a sorok közt,ahogy mondtam,érdekes vers,tetszett,a második szívet hagytam nálad ölel szeretettel János
Zsuzsa03022019. augusztus 13. 13:58
Remek vallomásversedet szívvel, szeretettel olvastam . Madárcsicsergős, szép napot kívánok: Zsuzsa