Pumerschein Éva

Elveszve a sötétben

Gyere, kérlek, mondd ki a nevem!
Segíts a forrongó mélyben önmagam meglelnem.
A zavaros sötétségen keresztül nem látok semmit,
Tudom, te vagy az, aki fel fog ismerni.

Évszázados kötődés a miénk,
Életeket átívelő köztünk a szenvedély.
Érzem, hogy néha reszketve gondolsz rám,
Mámor-ittasan simulnál hozzám.

Nem tudok a nap minden percében veled lenni,
De hiszem, hogy fáradt reggelen szeretnél velem ébredni.
Tudom, hogy a hétköznapok gondjait könnyebben leküzdöd,
Ha az én búcsúcsókomat az ajkaidon őrzöd.

Most közeledsz felém, hát oly sokára megtaláltál!
Két kezed átkulcsol, és valamit suttogsz hozzám.
Végre, kimondod a nevem: "Kávé!" - már mindent értek!
S emlékem helye hűl a magányos, üres csészében.