Elveszve a sötétben
Gyere, kérlek, mondd ki a nevem!
Segíts a forrongó mélyben önmagam meglelnem.
A zavaros sötétségen keresztül nem látok semmit,
Tudom, te vagy az, aki fel fog ismerni.
Évszázados kötődés a miénk,
Életeket átívelő köztünk a szenvedély.
Érzem, hogy néha reszketve gondolsz rám,
Mámor-ittasan simulnál hozzám.
Nem tudok a nap minden percében veled lenni,
De hiszem, hogy fáradt reggelen szeretnél velem ébredni.
Tudom, hogy a hétköznapok gondjait könnyebben leküzdöd,
Ha az én búcsúcsókomat az ajkaidon őrzöd.
Most közeledsz felém, hát oly sokára megtaláltál!
Két kezed átkulcsol, és valamit suttogsz hozzám.
Végre, kimondod a nevem: "Kávé!" - már mindent értek!
S emlékem helye hűl a magányos, üres csészében.
2013. március 14.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
feri572020. január 18. 12:32
Humoros, nagyon szép versed
Szívvel olvastam
Feri
Zsuzsa03022019. augusztus 12. 23:15
Kedves versedet szívvel, szeretettel olvastam . Kellemes estét kívánok: Zsuzsa
John-Bordas2019. augusztus 12. 20:50
Aranyos vers,értékelem a humorodat,első szívvel gratulálok ölel János