Szerző

Fiedler Barbara

Életkor: 25 év
Népszerűség: 26 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 53 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2019. július 21.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölte

Fiedler Barbara

Csillagon pihenő

Veled leszek

Virágot helyezek rég halott Kedvesem sírjára,
s zokogva emlékezem mézédes csókjára.
Annyi sok emlék, mely ifjú szívemet élteti,
ki nem tapasztalja, mindezt soha meg nem értheti.
Sok tavasz múlt el, hogy nem fogta már kezemet,
s nem óvta féltőn minden egyes lépésemet.
Még most is szeretem, bár az idő rohanva menekült,
és eltelt annyi év, hogy szerelmem örökös álomba szenderült.
De hiába szalad tova perc, óra vagy éveknek hosszú lajstroma,
amíg élek e földön, addig soha nem feledkezem meg őróla.
Mert hiába nem él már, emléke mindörökké megmarad,
sorsunk körénk fonta az erős elszakíthatatlan láncokat.
Egy éji szerenád vagy könnyed séta a tó fölött,
soha nem éreztem még afféle mérhetetlen örömöt.
De lám, most itt vagyunk végül mind a ketten egyedül,
ő már ugyan nem, de én szenvedek kínzón, elviselhetetlenül.
Önzőség ez talán, hiszen engem véglegesen itt hagyott,
keresett és talált odafent egy örökké ragyogó csillagot.
A csillagon pihenve könnyed mosollyal csak rám tekint,
neki már semmi sem fáj, mindenre hetykén csupán rálegyint.
Én pedig szenvedek, hisz minden nappal nehezebb
a tudattal élni, hogy évek óta nélküle kell léteznem.
Nincs ettől borzasztóbb, tudom s ezt biztosan állítom,
egy dolog vigasztal, odafentről ő az én ragyogó csillagom.
Hullanak a szirmok, mint homokórában a szem pereg,
telik s múlik az idő, így hát felejtenek az emberek.
Én nem feledlek, Kedvesem, hogy tehetném meg veled,
hogy felejthetném el az egyetlen legféltettebb kincsemet.
Aki megannyi hideg téli estén hozzám bújva suttogott,
aki szerelmes szívem legmélyén ékes napként csillogott.
Elhoztam a legszebb rózsát, amit most sírodra borítok,
arcom kezeim közé temetem, és egyre inkább zokogok.
Bár tudom, te látod és rögtön eloszlatnád könnyeim,
de nem vagyok képes begyógyítani felszakadt sebeim.
A segítséged kérem, hogy odafentről nyújtsd kezed,
ameddig én élek, addig láthatatlan fogj s vezess.
Még mindig pihensz a csillagon és szerelmesen énekelsz,
hangodat hallom, igaz, de kérdésemre nem felelsz.
Megsimítom e virágot, mintha kedves arcod volna ez,
lelkedhez hasonló, ártatlan, szerető és oly nemes.
Szívemben él emléked, mit kitörölni én nem tudok,
egyetlen dolgot kérek tőled: egy utat mutató csillagot.
Add meg nekem, kérlek, úgy gondolom, nem nagy ár,
veled akarok lenni, mert szomjazom a csókod már.
Végül révbe érve pihenünk együtt egy meseszép csillagon
szorosan összebújva, s én szunnyadok ziháló mellkasodon.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Sebi2019. július 29. 09:41

ez nem semmi...!!!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom