Délibáb

Az én apám

Bevésődött, mint egy fénykép,
Az emléke most is él még,
Szeme huncut hunyorgása,
Büszke, egyenes járása
Előttem van, látom újra,
Felidézem szomorúan.

De ha rágondolok, mégis
Rám tör egy kis nevetés is,
Hallom a citera hangját,
Ahogy énekli nótáját,
Zeng a hangja jókedvűen,
Fáradtan is egyszerűen.

Egyszerűen, de örömmel,
Nem törődött a közönnyel,
Mi szegényen körbevette,
Szolgaságát kinevette
Dallal, szóval, ábrándokkal,
Isten iránt alázattal.

Pedig mennyit szenvedhetett,
Az édes korán mennybe ment,
Mostohája nevelte fel,
Így maradt szerethetetlen.
Hamar túl is adtak rajta,
Bojtár lett, más volt a gazda.

Már nem volt számára otthon,
Cipőre sem jutott sokszor.
Mégis, mikor erről mesélt,
Csak nevezett s újra zenélt,
Elővette pengetőjét,
A szörnyű múlt temetőjét...

Porosodik a citera,
Nincs, ki a húrokat fogja,
A lúdtoll is már megkopott,
Csendben, hangtalanul zokog,
Csak az emlék viszi tovább
Apámmal a múlt mosolyát.