Gieszinger Csongor

Tizenhárom

Harminchárom

Úgy hozta az élet, hogy Almádiba értem,
Most először, miután tizenhárom éve...
Körülöttem árvácskák és sok öreg platán,
Előttem móló, múló szerelemmel padján.
És mintha a tizenhárom csak egy hét lenne,
Emlékek súrolják mocskos miértjeimet:
Ahogy átkulcsol, átölel s a csókjába zár.
Itt kezdtem meg életem bimbózó tavaszát,
Itt szórtam el a sok-sok bánatot és magányt.
Hogy évek múlva borítsam a sors asztalát,
Hogy azzá váljunk, akiknek lennünk kell talán...
Most úgy érzem, túl közel került a távolság,
És a tizenhárom é(r)v a végtelenbe ránt.
Hol foghatom az elszórt bánatot és magányt,
Hátrálhatok bárhogy, elsodor, magával ránt
A kék ég, kék "tenger", kék lélek, mint a tűhegy,
Belém hasít, belém szúr, felnyársal eleven.
Álmom veszélyesen szép, de a pokolban ég.
És nem tudok szabadulni a gondolattól,
A nyelvtől, az ajkaktól és a mozdulattól.
Lehetetlen, őrült ötletekkel ébredek,
S ha nem figyelek, hülyeségeket beszélek.
Ha visszaszívnék mindent, vagy bevarrnám a szám,
Akkor a vágy biztos máshogy telepedne rám.
Furcsa, hogy így üldöznek elmulasztott számok,
S tizenhárom évem elvesztem, megtalálom.
Látom, mellettem sétál egy fiú és egy lány,
Szívesen súgnám: bántani fogod, vagy ő bánt.
Sírni látod, s a tehetetlen düh felzabál,
Mert az ölelés sokszor nem elég, nem használ.
Hiába, a szerelem gyönyörű és ocsmány,
Hiszen vak is, őrült is, de szép, szárnyas madár,
Ha elragad, hibái miatt zuhanás vár.