Tócsa
Lábaimra folyton kövek vannak kötve,
lépkednék én, de nehéz a fény.
Honnan tudnám, hogy a szem a lélek tükre,
benne vagy te vagy csak egy kép?
Egy illúzió van ott, ami lélegzik,
sőt a szívembe vési, hogy szeret.
De amint elmúlik, a vágy széttépi,
akár egy papírt, eldob és nevet.
Hamis bohóckodás hozza elém a verset,
fejelgetek a fallal egymagam.
Csodálatos, ahogy végig szenved
és bámulom a tócsában az arcomat.
2018.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
feri572019. február 22. 14:22
Csodálatosan szép magányversed
Szívvel olvastam
Feri
ervinbaksa19982019. február 22. 10:40
Szomorú keresztrímes versedhez gratulálok!
Törölt tag2019. február 22. 10:34
Törölt hozzászólás.