Samu

Nagymama

Gyerekként láttam rohanó patakot,
Kertünk végében, hol nagymama lakott.
Igaz kevés nyarat tölthettem nála,
Mégis könnyes szemmel emlékezem róla.

Pedig szigorú volt a drága néne,
Erdőben a rőzsét még hátamra téve,
A kötelet vállamon átfeszítette,
Útnak indultunk, én nehezen, ő sietve.

Sokszor rogyadozott gyenge kis lábam,
Soha nem szóltam, mindig csak vártam,
Ajkát nem hagyta el egyszer sem dícséret,
Mégse haragudtam, sok mindent értem tett.

Akkor fecskefészek volt az eresz alján,
Hatalmas üstben főtt a szilvalekvár,
Faragott kanalat a kezembe adta,
Kevertem a masszát nagyokat hallgatva.

Ha eljött az este és már elfáradtam,
Jó öreg dézsába magamat lemostam,
De ha nem volt kedvem, kevés akarásom,
Akkor úgy szutykosan nyomott el az álom.

Reggel ébredéskor csíptek a legyek,
Üvöltöttem, most rögtön hazamegyek,
Nagyi már ott volt, néztem ősz fejére,
Öltözz gyorsan fiam, megyünk a misére.

Templom hűvösében a papot hallgatva
Összegyűlt a falu apraja és nagyja,
Telve az igével siettünk haza,
Otthon ért minket a nap rőt sugara.

Lassan elmúltak a gyermekévek,
Felnőttéválásom meg nem érted,
A patak kiszáradt, a házat eladták,
Ami hozzád kötött eltékozolták.

Szívem mélyén mégis örökre ott maradsz,
Ereimben fut tovább a sebes patak.