Kovács Krisztiánné

Pánik

Lassan indulnom kell,
Az óra ketyeg. Rettegek.
Kezem remeg, gyomrom
Marja az ideg.

Agyam veszettül kiabál,
Testemnek üzen. Állj!
Ne tovább!

Tudom, mindez csak képzelet,
Valós veszély nem fenyeget.
Rám mégsem hat a józan ész,
Torkom szorul, izzadok.

Várakozik a tömeg. Közelségük
Nyomaszt, mintha mind engem
Bámulna vizslató szemekkel.

Érzem, zsugorodom, s ők
Egyre nőnek. Fölém hajolnak,
Félelmem érzik, karmaikkal
Idegszálaim tépik.

Érkezik rémálmaim tárgya,
Emberek fém- s üvegkalitkája,
Melyben tátogó halakként
Egymás nyakára másznak.

Már én is egy vagyok a halak közt,
némán küzdök, nyöszörgök,
Agyam pörög, vészt jelez,
Pánik gyötri testemet.

Gyors utánaszámolok,
Az út javán már túlvagyok.
Menekülnöm nem lehet,
Bírnom kell még, nincs mese.

Visszahúzódom magamba,
Mint házába a csiga,
S csak révedek, míg
Megérkezem utazásom végére.

Remegő végtagokkal,
Verejtékező homlokkal
Kijutok végre
Az éltető levegőre.

Épp kicsit fellélegzem,
Már lazulni kezdek, mikor
Agyamba fészkel a gondolat:
Haza is kell juttasd magad.