Kurta Áron

Szalmaláng

Lépteim nyomán izmusok szelleme

Szikrákat szóró, kritikus levegővételek
Ha összesűrűsödnek gondolatfüzérekbe,
Ne adj Isten, tőről leszakadt félmondatokba burkolóznak,
Elképesztő, ahogy süvítve suhannak végig
Ajkainkon, akár egy szalmaláng.

Véleménynek, élménynek
Nem foglalnak helyet, könnyen értelmezhető
Csupán nem létező párbeszédnek,
Bár érdemleges, ahogy nagyszerűen próbálkoznak.

Bukfencezik közben a zilált zaj,
Beleharap a felfedezhetetlen, váratlan, esőszerű jelen,
Már fény szőtte árnyékával kapaszkodik.

Majd betakarja az éppen elragyogni készülő Napot, tegnapot,
Marad aztán a sóhaj szőtte hangulat és alkonyulat,
Kopasz fa ágai.

Tavaszi szél lankás dombokon szelíden közelít,
Miközben tovább nézzük egymás megfagyott tekintetét
Halkuló bambán, balga tagként, aztán némaként
Megfojtott levegővételeink küszöbtengelyén
Egyikünk sem tudja sohasem, hogy igazán mit remél,
Örül, hogy él,
Lelkünk felhőket karcoló kifeszített drótkötél.

Fejre álltunk,
Aztán kézről kézre,
Hegytetőre,
Kiegyenesedve, aztán meggörnyedve,
Kereszt.

Gondolataink egy nyugati jelenről,
Jelenleg éppen vadnak keresztelt keletről,
Mária vagy Márai,

Kelletlenül, aztán félszegen
Újabb ábrándokat lasszózunk
Egy délibábos vadnyugatról,
Kiegyenlíthetetlen, skatulyázó szellemekről.

Cinizmus.