Katerina Forest

Ma reggelre

Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat,
a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.
Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:
- Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.

Hullott rád hópehely, mint manna az égből,
lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről.
Figyelj, barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében,
arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem!

Utad, min ideértél, már nem vezet sehova,
nem érsz annyit sem, mint egy kóbor kutya!
Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.
Téged kikerülnek, még beléd is rúgnak.

A hajnal, ha eljön, kihuny minden csillag,
szürke bérházakról válik a vakolat, a Nap
fénye végigsiklik a város felett, szemét közé
búvik bűzös konténerbe, majd ráfekszik a deres
háztetőkre. Megmozdul a város, zörög, kattog,
ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.