Nem bírjuk el
Bennem tátong az űr, vagy mindenki másban?
Mellkasomban pusztító erejű fekete lyuk.
A szavak nem állnak össze kedvességgé szádban,
minden út az Istennel ékített semmibe fut.
Életkedvem, mint inverz eső monszun idején,
fázik a lelkem, hangtalanul vacog.
Nincs több csillag a kobalt ég borús mezején,
fény csak néhány szempárban ragyog.
A hangya elbírja saját súlyának többszörösét,
mi nem bírjuk el lelkünk súlyának felét se.
Születéstől magunkon érezzük a halál leheletét,
s nem tudom, több milliárdból valaki megért-e.
Lakatlan szigetek vagyunk az élet tengerén,
távolról érzékelt, homályos pontok.
Élünk társas magányban a Föld száz féltekén,
krónikus szeretethiány-foglyok.
2018. október 19.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
Motta2018. december 6. 20:05
ElbÍrjuk, mert muszáj.Szomorú, szép versedet szÍvvel olvastam
Motta
Metro762018. december 6. 17:42
Szia. Érdekes a versed. Sok mindent nem bírunk el. Hiszen az érzelmi súlyt, nem a kezünk erejével mérjük. A szívünk és a lelkünk edzettsége a lényeg. De nincs olyan, hogy edzett érzelem. Mindenkinél van egy pont, akár milyen kemény is, hogy túlcsordul. Meg kell találni azt, akinél a szeretet ill. a szeretetünk több. Amikor határtalan lesz. És viszonzásra talál, akkor már nincs súlya...Csak merni kell éreztetni, hogy tudják, képes vagy rá. Egyszer célba ér. Addig viszont fáj.... Tetszik a versed, szomorkás. De a remény mindig ott van mindenkiben...Bélu