Varga Dorotea

Művészlélek

Van néha úgy, hogy megvár az éj,
Mit rejt sűrűje, mennyi veszélyt?
És ha csillag nem ragyog az égen,
Csak távol egy messzi vidéken,
Míg a patak a kővel játszik,
A csillag messziről látszik.

Ilyen az ember, ha lát, ha hall,
Tudja, mi igaz, de igazat nem vall.
Csak lapul a folyóban, míg az ered,
Közben nem is ég már saját szened,
De látod a fényt, csak nem éred el,
Büszke az ember, ha ragyogni kell.

Van néha úgy, hogy megvár a reggel,
Boldogan ébred ma is az ember.
Csak éjjel lesz csillag az égen,
Hiába vagyok mindig csak ébren,
Hiába vagyok szép és művészlélek...
Ha a kő alatt lapulok, mindig csak félek.