A szél
Zúgva, sisteregve jött a szél,
dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbeölelt.
Nem engedett, beszél hozzám.
Illatokkal cirógatott, estikével, esőillattal.
Szagokat hányt rám, égett hús szagát,
temetetlen halottak bűzét... esti harangszót, gyermeksírást,
üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,
bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta
a haldokló tengert.
Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett
szárnyai lebegtek előttem... hirtelen szoliterré vált a kerti platán,
és én fáradtan leültem alá.
A szél viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbeforgott:
- Nem értelek! - kiáltott rám - Bezártad magad, érzéketlen és
érinthetetlen lettél! Elhoztam mindent, miről tudnod kell,
lélegezz velem, érts meg engem!
- Értelek - súgtam - a falak, amiket látsz... csak védenek engem.
2018. augusztus 19.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
feri572018. október 15. 12:05
Csodálatosan szép versedhez, Szívvel gratulálok
Feri
Homomagnus2018. szeptember 28. 22:09
Ez...ez.... egyszerűen zseniális! Felfalta szemem a sorokat és a végén a lelkem is belesajdult, hogy : MÉG! ....az eszem suttogta csak halkan: Neked semmi sem elég?
Szeretettel: Dody
Sida2018. augusztus 24. 23:20
Erőteljes természeti képek érzékeltetik az emberi sorsot remek versedben.
Lenyűgöző sorok...
Szívvel:
Si
titikatanyo2018. augusztus 24. 19:11
Ezt az érzést magam is kezdem megismerni, Katerina.
Köszönöm és gratulálok.
Kató