Soós Dávid

Elfojtott Szerelem I.

Mennyei Tünemény

Csak fekszem a fűben
arccal az égnek,
s meredten tekintek
a mélységes kékségbe.

A lemenő nap sugára
csilloga a lombkoronán át,
s a hűs, tavaszi alkony
csendben omlada a tájra rá.

Az Esthajnal-Csillag,
mi beragyogá a borostyános eget,
s a tücsökcsalád muzsikája
hatolá át a kertet.

Behunyom a szemem,
csak nézek a sötétbe,
míg egyszeriben fény lobbana
szememnek ímelibe.

Egyre közelebb jöve,
s fényesebb lesz minden,
kinyitám a szemem,
s lám, az ég felé libben.

Nyomába iramodnék,
de látám, ím, értelmetlen,
hisz leszálla csendben
a virágágyás közepébe,
s egy csemete tövében
lágyan, gyöngéden pillede.

Reá pillantok, elmélázok hosszan,
de ő csak csendben ül, néztem viszonzatlan.

Gyönyörűséges teremtés,
angyal vala talán,
ragyogó, barna fürtje
arcába omlada lazán.

Csendben közelebb lopódzom,
hogy végre megláthassam,
édes orcácskáját,
ím, megcsodálhassam.

Fölemelé fejecskéjét,
barna fürtje lassan leomlada,
s mennyei e látvány,
mi elibem tárula.

Piciny orcácskája
fehér, mint a hó,
mint pipacsszirom,
halovány pír, mi átható.

Ártatlan, angyali szemei,
mint gyémánt csillogának,
ékes táncot adván
a lebúvó Nap aranyló sugárának.

Ajaki, mint bimbódzó,
nyíló, tövises rózsa,
vörös tűzzel izzik,
mint lobogó Alföldi róna.

Megigézett eme látvány,
szívembe zártam e percet,
nem feledem többé
e szent, mennyei lelket.

Lépnék, ím, feléje,
de valami visszaránt,
s látám, hogy az angyal
újra a magasba szállt.

Aranyló fénye beragyogá
a hatalmas égboltot,
s látám, miként egy ékes,
arany csillagként ragyoga fenn ott.

Megigézett az angyali leány,
s a mennyei, szép látvány,
orcáját, ím, szívembe zárám
örökös időkre immár.

Lelkemre fájón, búval töre a magány,
hibádzik szívemből a kis angyalleány.

Hiszem, hogy egy napon
újra eljöve hozzám,
s szíveink szálát összefonván
lélekink örökre egymásra talál.