Szűcs Zoltán

Tűzfalak magányában

Salétrom pelyhek téli édenében, málló vakolaterdők között
Rejtezik a lét ténye, a valóság, mit a hiúság fedez el a szem elől.
Halódom... lassú tüzén a társadalomnak omlik a húsom,
Keserű tény a "nincs továbblépnünk". Az Én megöl.
Megrepedt. Víz fakadt. S talán tisztára mossa sorait a vetésnek,
És a mindent elnyelő, habzó hullámok csendes öbölbe enyésznek el.
Legyen a tenger az én tengerem, hol születik magva a reménynek,
Hol a révület ködéből a népek téli hipnózisukból eszmélnek fel.