Izzy Beck

Egy örökké tartó szerelem margójára

Dobog a szívem.
Bár halk és lassú,
de érzem és hallom létét.
Vigasztalnak a hétköznapi csodák,
melyeket mások nem látnak.
Agyam elmossa a valóság és álomhatárt.
Ismeretlen világba kerülök (álmomból) ha ébredek.
Kérdéseim lennének, ezer.
Okosak és ostobák.
Furcsák és hétköznapik.
De feltenni nem mindig van erőm.
Belül felperzsel a szenvedély.
Benned is kell lennie talán egy cseppnek még
valahol a szíved darabjai közt.
Nem lehet, hogy megkeseredett légy.
Más is csalódott és felépítette magát,
tudom, hogy lehet, megtettem én is már.
Csak egy kicsit láthatnék érzéseid közé.
Ha nemcsak morzsákat csepegtetnél elém.
Csendekben mondom el titkaim, mert ha ordítanám, sem hallanád meg.
Kihívás vagy, és nem értelek.
Vágy, mely nem teljesülhet be.
Kívánság, melyet nem merek kívánni.
Érzés, mi szétmarja lényem.
Gyűlölet vagy, melyet csak szeretni tudok.
Ábránd, mely sosem lesz valóság.
Ellentét. Gondolat. Pillanat.

Szeretlek? Nem tudom.
Azt hiszem.
Hogy miért? Azt sem tudom.
Nem vagyok biztos semmiben.
Elveszett vagyok.
Azt hiszem, szeretlek.

Mintha éreznék.
Csak azt tudom, gyorsabban ver szívem, ha látlak,
és mosoly kúszik ajkaimra a legsötétebb órában is.
Gondolkodni sem tudok, s beszélni is elfelejtek néha.
Félek, rettegek tőled.
Menekülök feléd, előled.
Cipőm a semmit tapossa, és fogynak a kilométerek.
Nem tudok messzebb menni tőled,
mert akkor közelebb lennék hozzád, a világom körbeér.
Tudni már semmit nem tudok.
Ostobán nézem csak gyönyörű arcod.
Elvesznék szemeid tengerében üveggyöngyöket hajkurászva.
Dobban a szívem, nem ölte meg a remény,
a lassú és kegyetlen gyilkosa.
Halotti tort ül majd egy szivárvány alatt érte az idő.
Hétköznapokká válnak a mondatok, elhagyva ünnepi létük.
Egy takaros kis szobában megint a koporsó.
Millió darabra hullt szívemet vörös lepel borítja,
csillogó üvegként öntve szét a dobozban.
Nem haltam meg.
De nem is élek.
Nélküled, miattad rekedtem meg a semmiségben.