Zilahi Zsolt

Belenyugvás

A reménytört beletörődés

Mint a levágásra ítélt disznó,
Úgy visít fel lelked saját mocskából.
Ahogy a saját hibájából zúg le a magasból szerencsétlen hegymászó.

Mint a vak kiskutya, ki félelemben elmerülve keresi anyját,
Úgy keresed te is elkeseredetten a remény hangját.

Mint ahogy maszkunk már levehetetlen, s bennünk mindent átitat,
Úgy a benned figyelemre éhező szíved, megvetésen kívül másra, mástól nem számíthat.

Ez minden, mit ember tapasztalhat önmagán, ha jön bú és magány,
S végezetül egy fekete holló élősködik majd alig élő,
Sebektől tépett lelkünk nyakán.

Aztán leszáll az éj, jön az orkán, a vihar pedig végigtombol az ember agyán:
"Mi az, mi jót tenne?
Hogyan lehetne jobb?
Velem van a baj?
Vagy talán majd... Holtan szebb és éltetőbb a hajnal?"

Mint ahogy akaratlan kezdtük sorainkat,
Ahogy reánk száll minden gyász,
Oly erős akarattal mégis megállunk, meghajlunk,
S elfogadjuk, ki minek és hogyan lát.