Bien László

Vallomás

Éjszakai csendben a halvány csillagok,
Lelkem húrján játszanak egy néma dallamot.
Szívemben a remény félőn felragyog,
Mely odalent a mélyben, fájón megkopott.

Torkomon sötét árny szorítása enged,
Szívem börtöne, új mélységbe kerget.
Csintalan kósza szél borzolja a tájat,
Csillagfény melege, táplálja a vágyat.

Álmatlan álmodom, édes-titkos álmot,
El nem csókolt csókod, itt pihen a számon,
Varázsolva körém, tengernyi virágot,
Élhetővé téve, a másnapi világot.

Mint tajtékzó tenger haragja elsimul,
Tékozló lelkem, karodban meg csitul.
Melledre simulva, nem bánt majd az élet,
A sír mélyéig, így szeretni téged.

Csókjaid özönét várom én epedve,
Miközben álmodom, vágyaktól remegve.
Ártatlan csóközön, mind nyári szellő selyme,
Megvadult szívemen, táncol lebegve.

Mert életemnek lopott méze,
Barna szemed bársony fénye,
Lelkem titkolt boldogsága,
Közelséged ragyogása.

De keleten újra, hajnal pírja támad,
Tág teret nyitva, újra a magánynak.
Fájdalmas ébredés, szívnek vára épül,
Lelkemnek virága, bús mámorba szédül.

Szívem újra páncéljába reked,
Kizárva magából, időt és teret.
Érzelmek árja páncélon meg reked,
Szavaid éle, engem itt nem sebez.

Oda lent a mélyben, pokol tüze éget,
Szívem minden dobbanása, tagadja a szépet.
Dacolva idővel, hazudva a mának,
Bókolni újra a kegyetlen magánynak.

Odabent valahol, űrnek mélye támad,
Hadat üzenve, ezzel a világnak.
Áll ott a síkon, az elvakult érzelem,
Győztes harcot vív vele, a kegyetlen értelem.

Elhallgat a dallam, napközben nem zenél,
S mind halott, ki többé már nem remél,
Mind a vak, kit nap fénye nem vakít,
A szelíd, kit élet bűne nem vadít,
Élek én tovább.